A kutyák mindig fontos szerepet töltöttek be az életemben. Valahogy zsigeri szinten vonzottak magukhoz. No nem afféle az utcán minden kutyát megsimogatós módon, csak egyszerűen csodáltam a lényüket.
Első “saját” kutyám egy cuki tacskó volt, aki a keresztségben a végtelen fantáziámról tanúskodó Tacsi nevet kapta. A saját szó csak azért került idézőjelbe, mert igaz én kaptam, de sokáig nem lehettünk együtt, mert elköltöztünk és nem vihettük magunkkal, így a nagyszülőknél élte le hosszú és boldog életét.
Aztán később a ház körül mindig voltak kutyusok. Zsömi a pireneusi hegyikutya, Samu a malamut-chow-chow/sarplanian juhász (jugoszláv farkasölő) keverék, de akkoriban valahogy mindig volt más fontosabb dolog, mint az ebek. Motorok, autók, haverok, buli, Fanta.
Első tudatosan nevelt kutyám aztán már az önálló, felnőtt életben jött el. Ő volt Rocky a magyar vizsla. Követte őt két mentett vizsla, Gombi és Kiki.
Velük jobbára megrekedtünk az ül marad és tudjunk már nyugodtan sétálni dolgoknál… Nem igazán tudtam mi az út. Olvastam könyveket, nézegettem a netet, de valahogy nem találtam a megfelelő módszert, ami teljessé tehetné közös életünket.
A “valódi” kutyázás a jelenlegi kutyusommal Lucy-val kezdődött. Az első pillanattól fogva hatalmas odaadással, szeretettel és figyelemmel voltam iránta. Vele élhettem át először, hogy milyen kapcsolódni egy kutyához. Milyen, amikor mindent megpróbálsz megadni neki és hogyan viszonozza ezt.
A Lucyval töltött évek alatt a kutyázás a hobbyból életformává nőtte ki magát. Azon kaptunk magunkat, hogy a naptár csak edzésekkel és versenyekkel van tele. Hét közben késő estig az agility pályán vagyunk, hétvégenként pedig hajnalban kelünk, hogy odaérjünk a versenyekre. Ha meg éppen nem agility, akkor elmegyünk birkát terelni valahova…
Na de honnan jött ez az egész trénerkedés? Lucyval való összhangunk többeknek feltűnt és csak úgy záporoztak a kérdések. Mit csináljak, hogy ilyen legyen a kutyám? Hogyan tanítsam meg neki ezt meg azt? Miért viselkedik így?
Mivel mondhatni ösztönösen neveltük Lucyt, mindenféle konkrét módszer nélkül, pusztán csak szeretve őt, és odafigyelve rá, így a választ nem tudtam megadni. Akkor még nem tudtam, hogy pont ez kell „csak” hozzá.
De azt tudtam, hogy szeretném, ha más is átélhetné ezt. Milyen, amikor egy kutya már nem csak a család tagja, hanem egy rész belőle, egy rész önmagából.
Elkezdtem keresgélni, hogy milyen iskola vagy képzés lehet jó számomra. Egy olyan helyet, ahol az én értékrendem szerint folyik az oktatás, ahol a kutyákhoz úgy viszonyulnak, ahogy én is teszem.
Nem is találhattam volna számomra tökéletesebb módszert, mint a Láthatatlan Póráz Módszer.
Az alap „Én a Szuper Tréner” elvégzése után, sőt már közben sem volt kérdés, hogy végig kell menni az úton és megcsinálni a Mester Tréner szintet is.
Nem gondoltam volna, hogy ilyen kemény utazás lesz. Az alap képzés laza, változatos és informatív napjai után fene se hitte volna, hogy a „pokol bugyrait” is meg kell járni ahhoz, hogy aztán új emberként távozzak kezemben az oklevéllel.
A mester képzés nem annyira szólt a kutyákról, mint inkább az emberről. Hol helyezkedik el a kutya a rendszerünkben? Hogyan viszonyulunk mi a kutyához, ezért ő hogyan viszonyul hozzánk? Milyen saját terhet akasztunk a nyakába és ezt hogyan tudjuk feloldani.
Létezik tökéletes kutya? Pontosabban létezik mindenkinek egy számára tökéletes kutya? Nekem igen. Lucy.
Alapvetően nyugodt, de ugyanakkor 100%-os teljesítményt nyújt, amikor dolgozni kell. Együttműködő, amikor kell és önálló, amikor arra van szükség.
Intelligens, barátságos emberrel, kutyával és persze gyönyörű.
Rövid történetünk:
Feleségemmel mindketten szerettünk volna kutyát. Na, de milyen fajta legyen? Nézegettem még az aktív kutya kiállításra járó időszakomból való képeket és kiderült, hogy szinte csak egy fajta kutyát fotóztam. Border Collie-t.
Már el is felejtettem, hogy egy időben mennyire csodáltam a fajtát. Így bedobtam, mint lehetőséget.
Szerencsére hatalmas volt az egyetértés, hiszen Éva is oda volt érte, köszönhetően egy előző munkahelyén dolgozó kutyusnak Sally-nek.
Ki hitte volna még akkor, hogy mekkora fába vágjuk a fejszénket. Újra egy kölyökkutya és ráadásul egy örökmozgó és mindig valamit tenni akaró border.
Nem akarom szépíteni. Kemény menet volt az első egy év. Napi három foglalkozás kifulladásig. Reggel-este frissbee és labdázás, délben trükk tanulás, engedelmesség gyakorlás.
Aztán idővel ez annyira beépült a mindennapi rutinba, hogy észre sem vettük és már nem volt teher.
Igazából csak akkor szembesültünk a ténnyel, hogy mennyit dolgozunk vele, amikor már a sokadik embertől kaptuk meg, hogy „Jaja nagyon cuki ez a kutya, de nekem nagyon sok…”
Na meg akkor, amikor az alap tréner képzésen a sportok bemutatásánál nem nagyon jött olyan szembe, amit már ne csináltunk volna.
Feltett szándékom volt, hogy belekóstolunk a frissbee sportba. De sajnos nem volt rá lehetőség a városban, úgyhogy ajánlás útján jutottunk el egy agility edzésre. Gondoltam én mi baj lehet belőle, futkározunk a kutyával, aztán majd lesz valami.
Lett. Hatalmas szerelem a sport iránt, hatalmas szerelem a kutyák iránt és hatalmas szerelem a kutya-ember kapcsolat iránt.
Ha Lucy a tökéletes kutya, akkor Baraka az álom kutya. A border collie mellett a másik nagy szerelem mindig a golden retriever volt. (Tudom, kicsit sablonos, de hát ez van. Az öltözködést leszámítva nem vagyok egy extrém fazon.)
Viszont a fajtát újabban jellemző tulajdonságok már nem annyira tetszenek. Úgy vettem észre, de ez pusztán szubjektív vélemény, hogy eltűnt az egész napos vízi munkára alkalmas fitt test és izomzat. Centiket nőtt a marmagasság. A súlyuk pedig elszállt…
Nem gondolom, hogy többségük alkalmas lenne sportolásra, legalábbis nem olyan nagy igénybevételt jelentőre, mint mondjuk az agility vagy a frissbee.
Na de jött Baraka. Vele a tréner képzésen találkoztam először, ahol „kölcsönkutyaként” teljesített szolgálatot, hogy a saját kutyával még nem rendelkezők is gyakorolhassák a feladatokat.
Golden retriever kinézet, izmos, szikár test, hatalmas energiaszint és emellett bújós cukipofa. Te jó ég, itt az álomkutya.
Nem gondoltam, hogy Baraka valaha is örökbe fogadható lesz vagy lenne. Így nekiestem a keresgélésnek, hogy vár-e rám valahol egy örökbefogadható goldi kinézetű kis jószág.
Volt pár jelölt a fajtamentésnél, de valahogy az utolsó lépést nem tettük meg soha. Talán a sors akarta így. Mert hogy…
Pár hónappal a képzés után jött az üzenet. Baraka örökbefogadót keres és először rám gondoltak. Nem hittem el, hogy ez tényleg megtörténik. Éva is találkozott vele, meglágyult az ő szíve is, így rábólintott.
Családunk új taggal bővült. Nem is akárkivel. Az álom kutyával.
Egyik erényem a pontosság. A megbeszélt időpontokban mindig ott leszek. Nincs késés, nincs elnézés kéregetés. Nem fogom feleslegesen rabolni az idődet.
A teljes figyelmemet. A kutyával és a tréninggel kapcsolatban bármit megoszthatsz velem. 100%-os jelenléttel leszek irántatok.
Ez legalább annyira jó, mint rossz. Már ha úgy fogod fel. Az őszinte és tiszta kommunikáció elengedhetetlen egy ilyen jellegű tréningen.
Nincs mellébeszélés. Ha egy kérdésre nem tudom a választ, akkor azt mondom. De abban biztos lehetsz, hogy legközelebb a válasszal foglak várni.
